Végvári Zsófia, a Festményvizsgálati Laboratórium vezetője – aki egyébként a budahegyvidéki evangélikus gyülekezet tevékeny tagja – közel tizenöt éve foglalkozik festmények komplex, természettudományos vizsgálatával, így segítve a gyűjtőket, hogy ne csak annak vélt, hanem valóban eredeti műalkotásokkal vegyék körbe magukat. A gyűjtői szenvedélyről, a festmények életéről, a pigmentek tulajdonságairól, a tehetséges hamisítókról és a műtárgypiac alakulásáról beszélgettünk. Miután kezembe foghattam Édouard Manet és Henri de Toulouse-Lautrec képeit, a Zsófiával töltött délután fő tanulságát így summáztam magamban: stílust lehet hamisítani, az idő azonban nem manipulálható.

M. J.: Beszélgetésünkre készülve eszembe jutott egy személyes emlék. Úgy tíz évvel ezelőtt az egyik festőművész ismerősöm mesélte, hogy megkereste őt egy kereskedő, és a kezébe nyomva egy olasz tájképet ábrázoló képeslapot, a következő megbízást adta: „Ezt fesd meg Aba-Novák stílusában!” A történet eléggé mellbe vágott, és bár azóta találkoztam különös esetekkel a műkereskedelemben, időnként eszembe
jut a kérdés: Vajon mennyire általános napjainkban egy ilyen megrendelés?
V. Zs.: Szoktam mondani, hogy „kortársunk a hamisító”. Nálunk nincsen több száz éves hagyománya az aukciós piacnak. Bár a századfordulón el képesztő (magán)gyűjtemények voltak – elég csak a legendássá vált Nemes Marcell-féle gyűjteményre gondolnunk –, ezek a második világháborút követően az ismert okok miatt eltűntek, illetve nem épültek tovább. Az 1990-es évektől kezdődően a tőke szabad áramlása azonban egyre szélesebb rétegeket terelt a vásárlás felé. Szinte mindenki gyűjteni kezdett, aki tehette, egyre inkább sznobériává vált a tevékenység. A műtár gyhamisítás ezzel egy időben, a rendszer váltás utáni időszakban lett nagy üzlet Magyar országon. A hamisítók többnyire egyáltalán nem foglalkoznak a festészeti anyaghasználattal, ami minden festészeti korszakban sajátos: így viszonylag jól szűrhetők a (többnyire az 1990-es évek után készült) hamisítványok. Tehát akármennyire szép Aba-Novákot is festett az ismerősöd, még ha bele is
tudta vinni a lelkiséget, a gondolatiságot, és kifogástalanul utánozta a stílust (amik igen fontos paraméterek a hamisítványoknál), akkor sem sikerülhetett tökéletes hamisítványt készítenie, mert a festékek egész egyszerűen máshogyan viselkednek a különböző kor szakokban. Egy mai festékkel nem lehet megfesteni egy Aba-Novákot. Nálunk, a Festményvizsgálati Laborban sokkal több hamis festmény fordul meg, mint bárhol máshol Magyar országon. Ha megvizsgálunk egy átlagos gyűjteményt, jó találati aránynak mondható, ha a benne fellelhető művek fele
eredeti. Ilyenkor már lehet gratulálni a gyűjtőnek. Sajnos azonban olyan gyűjteményekkel is találkozik az ember, amelyek kilencven százalékát hamis képek teszik ki. A gyűjtői életforma, szenvedély rendkívül érdekes jelenség; van benne valamiféle (el)vágyódás a szép után. Éppen ebből fakadóan a gyűjtők hajlamosak – sokszor öngerjesztő módon – belelátni gondolatokat, eszméket egy-egy képbe, beleszeretni a
témába, az ábrázolásba, és nagyvonalúan eltekinteni a művet érintő objektív tényezőktől. Ezekben az esetekben alig sikerül lebeszélni a vevőjelölteket arról, hogy megvegyék a hamis képet. Az általad említett példa is éppen ilyen: az emberben megszületik a vágy, hogy milyen jó is lenne egy mediterrán tájon vagy egy kisváros utcáin bolyongani.

M. J.: Mesélnél egy „nyakon csípett” hamisítványról, ami az elmúlt években fordult meg a kezed alatt?
V. Zs.: Épp egy nagyon ismert gyűjtővel történt meg az eset, hogy behozott hozzánk egy már meg- vásárolt képet, hogy vizsgáljuk meg, mert valaki megkérdőjelezte az eredetiségét. Kiderült, hogy va- lóban hamis a festmény. Egy gondosan előkészített
eladásról volt szó, az illető pedig százmillió fo- rint felett bukott, holott még féligazságokat közlő anyagvizsgálati papírja is volt hozzá egy elismert szakembertől. A gyűjtő azonban nem fogadta el a vizsgálatunk eredményét, makacsul hinni akarta, hogy a méregdrágán vásárolt festménye eredeti. Többször visszatért, és egyre komolyabb, speciálisabb vizsgálatokat rendelt meg, amelyek már mesz- sze túlmutattak a labor kapacitásán. Így vittük el a festményt az ELTE Természettudományi Karára, ahol rendelkezésre áll egy nagyon komoly Raman spektroszkópiai laboratórium a szerves vegyületek vizsgálatára és beazonosítására. Sajnos a Raman- labor igazolta a mi eredményeinket, a vizsgált fest- mény nemhogy száz, de alig volt húsz-harminc éves. A gyűjtő mindezen vizsgálatok eredménye ellenére továbbra is hinni akarta, hogy ritka, de eredeti képről van szó, amely a hazai piacon elvétve bukkan fel a szerzőjétől. A festmény eredetiségét művészettörténetileg sem lehetett teljesen alátámasztani, bizonyos karakterjegyek ugyanis nem illettek bele az életműbe.

Végvári Zsófia, a Festményvizsgálati Laboratórium vezetője,

Pete Dóra, poraphoto

M. J.: Mit tehet a gyűjtő, ha szembesíted azzal, hogy szeretett képe vagy gyűjteményének nagy része hamis?
V. Zs.: Attól függ, hol vásárolt. Ha piacon – azt re- mélve, hogy kincsre bukkant – vagy online, akkor sajnos semmit nem tehet, ha nem vállaltak garan- ciát az eladásra. Hála Istennek, ma már egyre több garanciát vállaló, online térben működő kereskedő létezik; az elmúlt években a műtárgypiac is kivette a részét az internetes kereskedelemből. A különféle régiségkereskedésekből történő vásárlások esetén viszont elég súlyos kérdéssel szembesültünk az utóbbi időben: attól a pillanattól fogva, hogy ki- sétálsz a megvásárolt képpel a hónod alatt, lehet-e a festmény azonos önmagával? Vagyis a kép már nem ugyanaz a tárgy, mint amit te kifizettél. Igaz, te eredetiként vetted meg, csak éppen amikor vissza akarod vinni, akkor azt mondja a kereskedő, hogy nem ezt a képet adta el neked… Hihetetlen, ugye? Általánosan elmondható, hogy az aukciósházak korrektek, jól dokumentálják az eladott festménye- ket, archív tételeik az árverések után is a legtöbb esetben online elérhetők, ami nagy segítséget ad az összehasonlító vizsgálatok elvégzéséhez.
M. J.: Gondolom, te magad is gyűjtesz műtárgyakat. Neked mi a motivációd? Szoktál „vaktában”, online vásárolni?
V. Zs.: Én egész egyszerűen azért gyűjtök, mert szeretem a kihívásokat. A műgyűjtés ingoványos talaj, nem igazán lehet stabil pontot kitapintani, ne- héz megmondani előre, miből lesz a jó befektetés. De én nem befektetésnek vásárolok, engem sokkal jobban érdekel, hogy az online térben teszteljem magam, a „látásom”, az értékítéletem. Ha pedig jól döntök, jutalmam egy jó festmény, amit kutathatok, vizsgálhatok. Több olyan olajképem is van, amit csak azért vettem meg, mert már a monitoron ke- resztül is láttam, hogy át van festve. Nagy öröm volt találni egy „alsó” festményt, felfedni a titkot, amit elrejtett előlünk a művész. Hogy példát is mondjak, Munkácsy Mihály esetében a festmények negyven százaléka alatt van „láthatatlan” vázlat vagy egy másik kompozíció. Igen, ilyenkor két képet veszek egy áráért. Szakmailag leginkább az okoz örömet, hogy kidolgoztam a festményvizsgálat összetett, egymásra épülő fázisokból álló rendszerét. Ez ön- tanító folyamat volt. Hatalmas boldogság, amikor egy-egy kép esetében spekulációk után objektív módszerekkel bizonyítható a feltevésem. A gépek és az anyagvizsgálat adatai elfogulatlan eredmé- nyeket adnak: a természettudománnyal nem lehet vitatkozni. Az egyik legnagyobb dicséretet egyéb- ként akkor kaptam magamtól, amikor vettem egy festményt ismeretlen szerzőnek tulajdonítva, de éreztem, hogy csak Vaszary János lehet az alkotó. A festménytől, vagyis a szerzőtől elvárható volt, hogy szignálja a képet, amit ultraibolya-megvilá- gításban meg is találtam. Itt persze már ismernem kellett Vaszary festészeti technikáját, valamint az általa használt festékeket. Tudtam, nála elő- fordulhat, hogy egy-egy szín kifakul, ez történt e kép aláírásával is, amit szerencsésen sikerült meg- lelnem. Hétköznapi hasonlattal élve, én a szülinapi tortában nemcsak kívülről szeretek gyönyörködni, hanem fel is vágom, hogy lássam, mit rejt a belseje. Mindemellett be kell vallanom, történt már velem is olyan, hogy hinni akartam egy festmény erede- tiségében. Engem is elragadott a hév, hogy kincset találok, aztán a kincs helyett szomorú tapaszta- lattal gazdagodtam. Talán sokan emlékeznek az X-akták sorozatra és a mottójára: „hinni akarok”. Nálunk sokszor elhangzik ez a mondat, ahogyan e riportban is. Hát, én már nem akarok hinni! Be kellett látnom, ha egy olyan fegyvertény van a kezemben, mint a festményvizsgálat, akkor a vágya- kat félre kell tenni, nem hinni kell, hanem tudni. És alázatosan állni a festmények vizsgálatához, a szakmát pedig tisztelni.

M. J.: Kanyarodjunk vissza egy kicsit a kezdetekhez. Ha jól tudom, látványtervező művészként indult a pályafutásod. Honnan jött ezek után az alapítása óta kuriózumnak számító festményvizsgálati la- bor ötlete? Milyen gyakorlat mentén indítottad el a vállalkozást, ha itthon nem volt előzmény, előkép?
V. Zs.: Egy ideig szabadúszó látványtervezőként, díszlet- és jelmeztervezőként tevékenykedtem, de dolgoztam az MTV-nek és a TV2-nek is a kétezres évek első év- tizedében. Terveztem híradódíszletet, valóságshow-házat, szórakoztató műsor hátterét. Nagyon szerettem csinálni ezeket a felkéréseket, sok munkámra a mai napig büszke vagyok. Ilyen például a Simon András által vezetett Este című közéleti – politikai műsor díszlete 2003-ból, amellyel – azt gondolom – a magyar tévés látványvilág mai alapjait teremtettem meg.

Aztán egy csapásra meg- változott minden. Művészettörténész édesapámat, dr. Végvári Lajos professzort halála után csúnyán megtámadták, és megkérdőjelezték a szakmaiságát, szaktudását. Elhatároztam hát, hogy tisztára mosom a nevét. Sokat töprengtem akkoriban, mi lehet a megoldás a hamis festmények szűrésére, ha a vizuális megfigyelést ilyen egyszerűen meg lehet kérdőjelezni.
Hamarosan eljutottam a következő felismeréshez: ha egy tárgy létezik, akkor azért létezik, mert van fizikai kiterjedése és kémiai összetétele. Akkor viszont miért csak a stílust, az ábrázolást kutatjuk, és miért nem teszteljük a festményt felépítő anyagokat, pigmenteket?
Így megvizsgáltam az apám által bírált képeket, amikhez hozzá tudtam férni. Kiderült, hogy visszaéltek a nevével, az eredeti festményekhez íródott, fejléces papírjára készült és pecsétjével ellátott szakvéleményekhez készítettek műveket, vagyis lemásolták az eredeti darabokat. Így került a valódi szakvéleményhez hamis festmény, a csalók és hamisítók zsebébe pedig sok-sok pénz.

Ez vezetett el tulajdonképpen a labor megalapításához, ami 2008 második felétől működik. Minden kezdet nehéz, ez is az volt. Akkoriban még Nyugat-Európában is gyerekcipőben járt a festményvizsgálat módszertana és szakirodalma, de igyekeztem jó szakkönyveket beszerezni. A Pigment Compendium című angol nyelvű kézikönyv például hatalmas segítséget jelent még ma is a különféle pigmentek beazonosításában. Sok- sok külföldi kutatóval és szakemberrel konzultáltam, és rengeteg festményen teszteltem a rendszert, mire összeállt, hogy melyik időszakban, évtizedben melyik területen milyen festékeket használtak.

Külön nehézséget jelentett, hogy a restaurátori szakma képviselői közül voltak, akik nyíltan ellenezték az ötletemet arra hivatkozva, hogy a digitális technika felhasználásával manipulálhatók a mérési eredmények. Olyan volt a labor megteremtése és az első pár év, mint amikor a sűrű sötét erdőből lépésről lépésre leled meg a kivezető utat, és egyre tisztul feletted az ég.

M. J.: A laborban alkalmazott természettudományos festményvizsgálati módszer öt lépésből áll, azaz ha mind az öt „akadályt” sikerrel veszi egy kép, akkor állítható róla teljes bizonyossággal, hogy eredeti. Mesélnél egy kicsit részletesebben a műszerekről, a különféle vizsgálatokról, módszerekről?

V. Zs.: Számos olyan fizikai tulajdonsága van egy festménynek, illetve festéknek, amit szabad szemmel nem lehet megfigyelni. Ezeket sem a művészettörténész, sem a gyűjtő nem látja. A festményvizsgálat első és legelemibb lépése az, hogy a képet megvizsgáljuk sztereomikroszkóp alatt. Ellenőrizzük a felület keménységét, a repedéshálót, a művön fellelhető szignót és a pigmentek szemcséit. A nagyobb felbontásban dolgozó kutatómikroszkóp lényege, hogy a festmény színeit alkotó pigmentek mérete, összetétele és formája alapján – XRF-vizsgálattal kombinálva – beazonosíthatóvá váljon a kép kora.
A különböző datáló festékek ugyanis megerősíthetik vagy kizárhatják a mű vélt alkotóját. Ezután következhet a különböző fény- tartományban készült fotográfiák eredményeinek összehasonlító kiértékelése. Ezek a felvételek a fény normál, infravörös és ultraviola tartományából visszaverődő megvilágításban készülnek, és segítenek felfedni a korábbi restaurálás vagy átfestés, illetve a szignó utólagosságának nyomait, amiket már mikroszkóppal is ellenőriztünk. A röntgen- vizsgálattal a festmények feltárásának folyamatát percekre lehet redukálni. A digitálisan kapott röntgenképek összeilleszthetők, így teljes méretben is megnézhetjük a vizsgált műtárgy szemnek láthatatlan területeit.
Egy vizsgált képen többféle átfestett réteget is találhatunk; ilyen átfestés lehet egy művészi variáns, egy teljesen eltérő téma megjelenítése vagy akár egy restaurálási réteg felfedése is. Egyébként én voltam az első itthon, aki hordozható digitális röntgent használt festményekhez. Kezdetben egy háromdimenziós szkennelés is a folyamat része volt, amit idővel elhagytunk, mert itthon még nincs meg erre a műgyűjtők részéről az igény.

A 3D-s eljárás lényege, hogy háromdimenziós modellként rögzítjük a műtárgy felületi kiterjedését. Az így készült digitális modell az eredeti tárgy tökéletes, torzításmentes leképezése. Ezzel a módszerrel ellenőrizhető a restaurálási folyamat, sőt egy eltűnt műtárgy újraazonosítása is elvégezhető.
Végül a festményvizsgálat egyik legfontosabb készüléke a hordozható XRF (teljes nevén X-ray fluorescence) készülék. Ez a roncsolásmentes anyagvizsgálati eszköz műtárgyak gyors elemanalízisét teszi lehetővé, így a pigmentek eltérő összetétele alapján a festékek típusaira következtethetünk. Az XRF-elemzéssel azonosítható festékkomponensek bizonyos évszámokhoz, időszakokhoz köthetők, a festékek összetételéből tehát megállapítható a kép keletkezési kora.
Az eljárás lényege, hogy röntgensugárzás alatt vizsgáljuk a kérdéses területet, amely így az anyagra jellemző karakterisztikus röntgensugárzást bocsát ki. Ezt kiértékelve tudjuk meghatározni az anyagot alkotó elemeket. Az 1850–1950 között készült művek esetében a vizsgált kép kora körülbelül tíz év pontossággal határozható meg.

M. J.: Tehát a kutatómikroszkópos vizsgálat és az XRF-mérés egymást támogató, megerősítő eljárások, amelyek a pigmentek beazonosítását és a festmény kormeghatározását szolgálják.

V. Zs.: Fontos megjegyezni, hogy az XRF készülékkel mindig teljes palettát mérünk, azaz az összes színt lemérjük. Egy századfordulós, vagy egy 1920 körüli palettán más – az adott korszakra jellemző – színek vannak, azaz ha csak egy olyan színre akadunk, amelyik nem stimmel, akkor már jelez is nekünk a kép. Néha a mintavételig el kell jutni.

A 19. század előtt készült műtárgyak vizsgálata során például javasoljuk az XRF-mérést pigmentmintavétellel kombinálni, hogy a koruk még pontosabban meghatározható legyen. Sztereomikroszkóp nagyításának segítségével tudunk apró, szabad szemmel alig látható méretű mintát venni a festmény festékrétegéből vagy alapozásából, majd a felhasznált pigmentek méretét, alakját és terülését kutatómikroszkóp alatt elemezzük ki.

A színek nagyon árulkodók lehetnek: tegyük fel, ha egy bizonyos sárga színt 1620-tól 1670-ig használtak, az ugyanazon a képen beazonosított kéket pedig 1720- tól alkalmazták, akkor a mű nagy valószínűséggel nem eredeti, mert a festékek korát mutató halmazoknak nincs közös intervalluma. Ha azonban – szerencsés esetben – a halmazoknak van közös metszéspontja, akkor az fogja megadni a készítési időt. Az impresszionista paletták – tehát az egy idő- ben, egyszerre jelen lévő színek – nagyon gyorsan változtak, így könnyedén meg lehet mondani, hogy az adott festmény mikor készült. A tubusos olaj- festék is ehhez az időszakhoz köthető, 1870–1880 körül kezdték el széles körben használni a festők. A kötőanyag, a töltőanyag és a pigment összetétele mind folyamatosan változik az idők során.

M. J.: Gondolkodjunk egy kicsit a hamisító fejével. Nem lehet, hogy léteznek olyan profik, akik utána- járnak, hogy a korabeli művészek milyen pigmen- tekkel dolgoztak, milyen összetételű festékeket alkalmaztak, milyen receptúrákkal kísérleteztek, hogy azután ezt is megpróbálják a lehető legjobban imitálni?

V. Zs.: Az említett XRF-vizsgálat során radiokatív szennyeződést is mérünk, ami a második világ- háború során ledobott atombombák pusztítása óta a pigmentekben is kimutatható. Egy a napjainkban készített festékből ez a szennyeződés – még ha klasszikus receptúra alapján keverem is ki – nem távolítható el. Egyébként is úgy látom, hogy a meg- felelő receptúra kidolgozása a hamisítóknak túl nagy energiabefektetés lenne. Bár volt a kaposvári rendőrségnek egy ügye, amelyben együttműködtünk épp egy Aba-Novák Vilmos hamisítvány le- leplezésében.

A hamisító titánfehéret használt a vázlatokon, a tájképek nagyon hűen adták vissza azt a sztereotip gondolatot, amit Aba-Novákról alkotunk. A saját prekoncepciónk ugyanis nagy- ban befolyásolja az általunk elvárt megjelenést – gondoljunk csak Rippl-Rónai József kukoricás korszakára!

Erről majdnem mindenkinek az apró ecsetvonásokkal, „tubusszínekkel”, barna kontúrral, általában vastag kartonra elkészített műalkotás jut az eszébe (a kutya, a gyerek és a pipázó nagypapa csak hab a tortán). De hiába felel meg a hamisító ezeknek az előzetes elképzeléseknek, az anyag- használatot nem lehet tökéletesen utánozni. Még mindig Aba-Nováknál maradva, ő például egy saját maga által kikísérletezett tojástemperával festett, és nem ólomfehéret, hanem cinkfehéret használt. A kaposvári esetnél a hamisító a megrendelőtől nagyon jó minőségű, régi receptek alapján össze- állított pigmenteket kapott, amikkel közel tökéletes hamisítványt alkotott meg. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy minden festőnek és minden festménynek megvannak a maga gyermekbetegségei, amik igen árulkodók lehetnek, és ha sok képet vizsgálsz egy festőtől, akkor meg fog mutatkozni egyfajta törvényszerűség a képeken. Említhetem itt a Munkácsy Mihály által kevert bitümöt, ami rendre besötétedett, vagy Csontváry Kosztka Tivadar képeit, melyek a nem megfelelő alapozás miatt leperegtek. Ezek az apró nüanszok azok, amik a legtöbbször elkerülik a hamisítók figyelmét. Tehát vizuálisan elfogadható hamisítványokat akár lehet is készíteni. Ugyanakkor ha beteg vagyok, akkor sem elég, ha az orvosnak küldök magamról egy fotót, vagy csak vet rám egy pillantást. Ahhoz, hogy pontosan feltárja, mi a bajom, meg kell vizsgálnia. Ugyanez a helyzet a festményeknél: a szakértőnek magát a tárgyat is ugyanolyan alapossággal meg kell néznie, mint az ábrázolt témát, nem elég az ikonográfiai jellegzetességeket kikutatni. Egy életút során is rengeteg minden történhet; egy művésznek ugyanúgy vannak mesterművei, ahogyan félresikerült alkotásai. És az is előfordul, hogy egy-egy nagyon jó minőségű hamisítvány kerül be az életmű darabjai közé. Felteszem a kérdést: Vajon számít-e a nézőnek, hogy eredetit néz, vagy sem? Zavarná-e, ha kiderülne, hogy olyat nézetnek vele, ami nem eredeti? Vagy csupán a látványért megyünk múzeumba, magáért a tudatért, hogy beléphetünk a művészet szentélyébe, és festményeket nézegethetünk? Szerintem igenis fontos, hogy visszafejtsük az időt, és előhozzuk az eredeti, „nulladik” állapotot, ahogyan a látogatót is meg kellene tisztelni azzal, hogy eredeti képeket mutatunk be neki.

Modern festészeti paletta mikroszkóp alatt

@ Pete Dóra, poraphoto

M. J.: Erről eszembe jutott egy ugyancsak személyes élmény. A genti Szent Bávó-székesegyházba nagy lelkesedéssel mentünk be megcsodálni a Van Eyck fivérek híres oltárát. Nemcsak belépőjegyet kellett venni, de a sort is végig kellett állnia azoknak, akik meg akarták nézni az eredeti, hatalmas műremeket, és nem érték be az oltár – a templom egyik mellékkápolnájában kiállított – kicsinyített másával. Meglepő volt, hogy a társaságból néhányan megelégedtek ez utóbbi lehetőséggel. Hasonló ehhez az a magatartás, amikor a múzeumlátogató megvásárolja a kiállítás katalógusát, esetleg haza- visz egy reprót anélkül, hogy megnézte volna az eredeti, kiállított művet…

V. Zs.: Pedig a gyűjtés egy kicsit erről is szól: haza- vinni valamit. De a gyűjtő az eredetit viszi magával, mert az emlék nem biztos, hogy elég neki. Ha a művészet történetére tekintünk, a már említett Csontváry is képeslapok alapján festette meg al- kotásait. Mindig kell valamiféle objektum, ami őrzi az emlékeket, egy fogódzó, ami alapján emlékezhetünk, előhívhatjuk az élményeket. Igaz, a gyűjtő megvásárolja a képet, és hazaviszi, de előfordulhat, hogy nem nézi meg. Ismerek olyan gyűjtőt, aki megveszi az aukción a műtárgyakat, és soha nem bontja ki őket, ott sorakoznak fóliába csomagolva a pincéjében. Tehát a gyűjtés során tulajdonképpen a megszerzés öröme dominál.

M. J.: A hamisítók nagy része – gyakran egyetemet végzett – festőművész. Elég szomorú, meghasonlott állapot lehet egy tehetséges kortárs művész számá- ra, hogy anyagilag klasszikus művek hamisítására szorul.

V. Zs.: De miért képzünk ennyi festőművészt? Ha nem teremtjük meg az igényt a munkájukra – mint ahogy annak idején a képcsarnokos felvásárlásokkal működött a rendszer –, akkor ne csodálkozzunk ezen a tendencián. Ma egy tehetséges képző- művésznek privilégium kiállítást csinálnia egy akármilyen sarki galériában. Gazdaságilag vannak belekényszerítve egyes emberek ebbe a helyzetbe, mert anyagi megélhetést biztosít az ilyen irányú felkérés. De vannak „elégedetlen” hamisítók is… Ha megnézzük Elmyr de Horyt (avagy a magyar származású Hoffmann Elemért), a világ egyik legismertebb hamisítóját, vagy Han van Meegerent, a 20. század első felének egyik legsikeresebb holland képhamisítóját, akkor azt látjuk, hogy ők be akarták bizonyítani a nagyvilágnak, hogy valóban jó művészek. Meegeren – aki nagy elődje hamisítására „szakosodott” – nagyon tisztelte Vermeer művészetét, és meg akarta mutatni, hogy ő valóban birtokában van mindannak a mesterségbeli tudásnak, aminek a delfti mester. Mindeközben ráadásul művészettörténeti igényeket is kielégített. Vermeernek ugyanis kevés képe ismert, főleg bibliai témák tekintetében, így születtek Meegeren „hiánypótló” vallásos munkái… Elmyr de Hory egyébként valódi őstehetség volt, aki kaméleon módjára bárkinek a bőrébe képes volt belebújni: Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir és Amadeo Modigliani is tudott lenni, csak épp Elmyr de Hory- ként nem tudott megélni.

M. J.: Úgy tudom, a hamisítók azt már nem vállalják, hogy a szignót is rákopírozzák a képre.

V. Zs.: Nem is tehetnék, hiszen akkor már valóban hamisításnak minősülne a munkájuk. Mutass olyan törvényt, ami megtiltja, hogy Rippl-Rónai stílusában fessek! Mert ezzel önmagában még nincs semmi baj… Általánosnak mondható, hogy olyan szerzőket hamisítanak, akiknek a szignóját is könnyű lemásolni: Gulácsy Lajost, Nagy Oszkárt, Scheiber Hugót, Szinyei Merse Pált vagy akár Munkácsyt.

Modern festékek mintagyűjteménye @ Pete Dóra, poraphoto

M.J.: Kik segíti(k) a munkádat? Milyen dokumentumot kap kézhez a megbízó vagy a festménytulajdonos a nálatok elvégzett vizsgálatokat követően?

V. Zs.: Egy közvetlen kollégám van, és javarészt úgy néz ki köztünk a munkamegosztás, hogy ő kezeli a gépeket, én pedig az adatok kiértékelését és a jegyzőkönyvet készítem, de mindketten komoly művészettörténeti kutatómunkát is végzünk, ami sok esetben kihagyhatatlan a folyamatból. Ehhez a munkához különben leginkább kreativitásra van szükség: van egy festményed, amit addig kell „gyúrni”, amíg ki nem ad valamit, amíg el nem kezd „beszélni”. A festményvizsgálat után kiállított részletes jegyzőkönyv minden esetben tartalmazza a képen elvégzett összes vizsgálat eredményét és a fotódokumentációt.

M. J.: És kik keresnek meg titeket, kik fordulnak hozzátok jellemző módon? Sok a megkeresés?

V. Zs.: Két nagy kampányszerű megkeresési hullám szo- kott lenni nálunk, az egyik a karácsonyhoz köthető, a másik pedig júniusban, ezekben a hónapokban se éjjelünk, se nappalunk. Az év többi részében átlagosan heti négy–tíz kép érkezik be hozzánk, de tíz festményt már nagyon komoly munka lelkiismeretesen, viszonylag rövid idő alatt megvizsgálni. Előfordul, hogy gyűjtők jönnek a teljes gyűjteményükkel, hogy nézzük át, vannak-e benne jó darabok. Sajnos az ritkábban fordul elő, hogy meg akarnak venni valamit, és vásárlás előtt szeretnék bevizsgáltatni a tárgyat. Gyakoribb a „Megvettem, lehet, hogy nem kellett volna?” kérdés, főleg az online vásárlásoknál, amik az utóbbi években egyre népszerűbbé váltak. Nemrég két hamis kép érkezett hozzánk egy nagyon jó nevű külföldi aukciósháztól, elképesztően nehéz volt visszaküldeni őket, szerencsére azonban elfogadták a vizsgálataink eredményeit.

M. J.: Mit szeretsz a legjobban a munkádban? Mi jelenti a folyamatos fejlődést, kihívást számodra ebben a hivatásban?

V. Zs.: Gyakran mondogatom, hogy az én első gyerekem a festményvizsgálat, utána érkeztek a hús-vér gyermekeim. Nagyon kitartónak, bátornak és szívósnak kellett lennem az első pár évben, hiszen sokan próbáltak „kiradírozni”, akadályozni, főleg azok, akik érezték a következményeit és a veszélyét a laborban folyó munkának. Eleinte ezért a blogomon osztottam meg a tapasztalataimat, felismeréseimet a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elv mentén [Karinthy Frigyes Előszó című műve nyomán – a szerk.]. Idővel szerencsére elcsendesedtek ezek a konfliktusok. A hivatásom legszebb ajándéka az, hogy nem három méterre ülök a tárgyaktól. Az egyik számomra leg- meghatározóbb darab, amit a kezemben foghattam, egy kis méretű Matthias Grünewald-kép volt, de Tiziano, Rubens, Rembrandt, Turner, Csontváry és számos impresszionista művész munkáit is nagy élmény volt kutatni. A festménybecsüs tanfolyamokon, ahol tanítok, mindig érdekes megfigyelni a hallgatók reakcióit, amikor azt kérem tőlük, hogy csukják be a szemüket, és simogassák, tapintsák meg a képet. Nagyon sokat adnak azok a pillanatok, amikor egy kép és a története s vele együtt a festője egész élete, gondolatisága kibontakozik, ahogy napról napra hagyja, hogy közelítsek hozzá, hogy foglalkozzam vele, együtt éljek vele.

M. J.: Kik azok a szakemberek, hivatalos szervek, akik szerepet vállalnak a műtárgy- és festmény- hamisítások kiszűrésében? Mi az ő felelősségük e folyamatban?

V. Zs.: Árveréseken szinte mindennapos, de múze- umban is futottam már bele hamis képbe. Egyik művészettörténész sem tévedhetetlen, és senki szeme nem csalhatatlan. Az oktatás hiányossága, az iskolarendszer beszűkültségének a következménye, hogy nem tanítja, ösztönzi kreatív gondolkodásra a hallgatókat. Másrészt sajnos sokszor tapasztalom azt is, hogy egy-egy szakma nem neveli ki a következő generációt – kicsit igaz ez a művészettörténészekre is. Apám, amikor megalapította Miskolcon a művészettörténet szakot, kötelezővé tette a hallgatóknak a rajztanulást, hogy tudjanak beszélni technikai kérdésekről, anyaghasználatról is. „Nézvén néztek, de nem láttok” [Mt 13,14 – a szerk.]: szomorú, de gyakori, hogy elméleteket gyártunk, amelyekben görcsösen hinni akarunk anélkül, hogy a lényeget látnánk meg, az igazságot akarnánk megismerni. Ha az objektív természettudományos eljárásokkal kezdenénk egy festmény vizsgálatát, akkor nem fo- rogna a piacon ennyi hamis kép. A „gondolok valamit” és a „mérek valamit” között ugyanis nagyon nagy a különbség. Sokszor a művészettörténészek között sincs egyetértés egy-egy festményt illetően, hiszen a műtárgybírálat szubjektív értékítéleten alapszik. Édesapám gyerekkoromban sokat vitt a bécsi Kunsthistorisches Museumba, ahol emlékszem olyan Brueghel-képre, ami mellett egyik évben még volt egy kérdőjel, a következő évben már nem volt kérdőjel, évekkel később pedig már egy teljesen más név szerepelt. Azt szoktam mondani viccesen, hogy az a jó művészettörténész, aki ott áll a festő mögött, amikor a kép készül, és dokumentálja a történéseket. Ha rajtam múlna, az aukciósházaknak is kötelezővé tenném, hogy ötmillió forintos becsérték felett bevizsgáltassák a képeket, kiszűrve a „nem új, csak frissen van restaurálva” eseteket. Ma már autót, házat, lakást sem tudsz venni különféle tanúsítványok nélkül, és pont a festményt nem vizsgáljuk meg, ahol trendek határozzák meg a piacot, a sztárművészeket, és „értéket gyártanak” az árverezőházak? A kilencvenes években a nagybányaiak alkotásai elképesztő rekordokat döntöttek, most ugyanannyiért kelnek el, holott közben eltelt húsz-harminc év. Egy idő után már nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat, így öngerjesztő „rendszerben” kezdtek sorra megszületni a „kortárs” nagybányai alkotások. Sajnos tudok olyan aukciósházról, ami a kétezres évek elején Scheiber-képek készítésére szerződtetett hamisítót, és az ő munkáival volt tele a piac, mert éppen akkor erre volt igény. A becsüs esetében is azt gondolom egészségesnek és etikusnak, ha nem kereskedőként tevékenykedik, s így a szakvéleménye független bírálaton alapszik.

M. J.: Olyan sokat beszélgettünk a hamisításról. Zárszóként meg tudnád nekem fogalmazni röviden, mit jelent az végső soron, ha egy kép hamis, és mikor mondjuk azt, hogy eredeti művel állunk szemben?

Festményvizsgálat UV-fényben, a restaurált területek sötéten jelennek meg @ Pete Dóra, poraphoto

V. Zs.: Ha a vélt szerző azonos önmagával, vagy a vélt keletkezési dátum megegyezik a mért keletkezési korral, akkor eredeti egy műtárgy, fordított esetben pedig – azaz ha a festményt nem a vélt szerző vagy az a festő festette, aki szignálta – hamis. Egy nem eredeti, hamis kép minden esetben az átverésről, az eredeti tárgy ugyanakkor mindig az igazságról szól. •