Credo

„Nézvén néztek,

de nem láttok”

Interjú Végvári Zsófiával


Mádl Janka

Végvári Zsófia, a Festményvizsgálati Laboratórium vezetője – aki egyébként a budahegyvidéki evangélikus gyülekezet tevékeny tagja – közel tizenöt éve foglalkozik festmények komplex, természettudományos vizsgálatával, így segítve a gyűjtőket, hogy ne csak annak vélt, hanem valóban eredeti műalkotásokkal vegyék körbe magukat. A gyűjtői szenvedélyről, a festmények életéről, a pigmentek tulajdonságairól, a tehetséges hamisítókról és a műtárgypiac alakulásáról beszélgettünk. Miután kezembe foghattam Édouard Manet és Henri de Toulouse-Lautrec képeit, a Zsófiával töltött délután fő tanulságát így summáztam magamban: stílust lehet hamisítani, az idő azonban nem manipulálható.


M. J.: Beszélgetésünkre készülve eszembe jutott egy személyes emlék. Úgy tíz évvel ezelőtt az egyik festőművész ismerősöm mesélte, hogy megkereste őt egy kereskedő, és a kezébe nyomva egy olasz tájképet ábrázoló képeslapot, a következő megbízást adta: „Ezt fesd meg Aba-Novák stílusában!” A történet eléggé mellbe vágott, és bár azóta találkoztam különös esetekkel a műkereskedelemben, időnként eszembe
jut a kérdés: Vajon mennyire általános napjainkban egy ilyen megrendelés?
V. Zs.: Szoktam mondani, hogy „kortársunk a hamisító”. Nálunk nincsen több száz éves hagyománya az aukciós piacnak. Bár a századfordulón el képesztő (magán)gyűjtemények voltak – elég csak a legendássá vált Nemes Marcell-féle gyűjteményre gondolnunk –, ezek a második világháborút követően az ismert okok miatt eltűntek, illetve nem épültek tovább. Az 1990-es évektől kezdődően a tőke szabad áramlása azonban egyre szélesebb rétegeket terelt a vásárlás felé. Szinte mindenki gyűjteni kezdett, aki tehette, egyre inkább sznobériává vált a tevékenység. A műtár gyhamisítás ezzel egy időben, a rendszer váltás utáni időszakban lett nagy üzlet Magyar országon. A hamisítók többnyire egyáltalán nem foglalkoznak a festészeti anyaghasználattal, ami minden festészeti korszakban sajátos: így viszonylag jól szűrhetők a (többnyire az 1990-es évek után készült) hamisítványok. Tehát akármennyire szép Aba-Novákot is festett az ismerősöd, még ha bele is
tudta vinni a lelkiséget, a gondolatiságot, és kifogástalanul utánozta a stílust (amik igen fontos paraméterek a hamisítványoknál), akkor sem sikerülhetett tökéletes hamisítványt készítenie, mert a festékek egész egyszerűen máshogyan viselkednek a különböző kor szakokban. Egy mai festékkel nem lehet megfesteni egy Aba-Novákot. Nálunk, a Festményvizsgálati Laborban sokkal több hamis festmény fordul meg, mint bárhol máshol Magyar országon. Ha megvizsgálunk egy átlagos gyűjteményt, jó találati aránynak mondható, ha a benne fellelhető művek fele
eredeti. Ilyenkor már lehet gratulálni a gyűjtőnek. Sajnos azonban olyan gyűjteményekkel is találkozik az ember, amelyek kilencven százalékát hamis képek teszik ki. A gyűjtői életforma, szenvedély rendkívül érdekes jelenség; van benne valamiféle (el)vágyódás a szép után. Éppen ebből fakadóan a gyűjtők hajlamosak – sokszor öngerjesztő módon – belelátni gondolatokat, eszméket egy-egy képbe, beleszeretni a
témába, az ábrázolásba, és nagyvonalúan eltekinteni a művet érintő objektív tényezőktől. Ezekben az esetekben alig sikerül lebeszélni a vevőjelölteket arról, hogy megvegyék a hamis képet. Az általad említett példa is éppen ilyen: az emberben megszületik a vágy, hogy milyen jó is lenne egy mediterrán tájon vagy egy kisváros utcáin bolyongani.

M. J.: Mesélnél egy „nyakon csípett” hamisítványról, ami az elmúlt években fordult meg a kezed alatt?
V. Zs.: Épp egy nagyon ismert gyűjtővel történt meg az eset, hogy behozott hozzánk egy már meg- vásárolt képet, hogy vizsgáljuk meg, mert valaki megkérdőjelezte az eredetiségét. Kiderült, hogy va- lóban hamis a festmény. Egy gondosan előkészített
eladásról volt szó, az illető pedig százmillió fo- rint felett bukott, holott még féligazságokat közlő anyagvizsgálati papírja is volt hozzá egy elismert szakembertől. A gyűjtő azonban nem fogadta el a vizsgálatunk eredményét, makacsul hinni akarta, hogy a méregdrágán vásárolt festménye eredeti. Többször visszatért, és egyre komolyabb, speciálisabb vizsgálatokat rendelt meg, amelyek már mesz- sze túlmutattak a labor kapacitásán. Így vittük el a festményt az ELTE Természettudományi Karára, ahol rendelkezésre áll egy nagyon komoly Raman spektroszkópiai laboratórium a szerves vegyületek vizsgálatára és beazonosítására. Sajnos a Raman- labor igazolta a mi eredményeinket, a vizsgált fest- mény nemhogy száz, de alig volt húsz-harminc éves. A gyűjtő mindezen vizsgálatok eredménye ellenére továbbra is hinni akarta, hogy ritka, de eredeti képről van szó, amely a hazai piacon elvétve bukkan fel a szerzőjétől. A festmény eredetiségét művészettörténetileg sem lehetett teljesen alátámasztani, bizonyos karakterjegyek ugyanis nem illettek bele az életműbe.

Végvári Zsófi

Végvári Zsófia, a Festményvizsgálati Laboratórium vezetője,


Pete Dóra, poraphoto

M. J.: Mit tehet a gyűjtő, ha szembesíted azzal, hogy szeretett képe vagy gyűjteményének nagy része hamis?
V. Zs.: Attól függ, hol vásárolt. Ha piacon – azt re- mélve, hogy kincsre bukkant – vagy online, akkor sajnos semmit nem tehet, ha nem vállaltak garan- ciát az eladásra. Hála Istennek, ma már egyre több garanciát vállaló, online térben működő kereskedő létezik; az elmúlt években a műtárgypiac is kivette a részét az internetes kereskedelemből. A különféle régiségkereskedésekből történő vásárlások esetén viszont elég súlyos kérdéssel szembesültünk az utóbbi időben: attól a pillanattól fogva, hogy ki- sétálsz a megvásárolt képpel a hónod alatt, lehet-e a festmény azonos önmagával? Vagyis a kép már nem ugyanaz a tárgy, mint amit te kifizettél. Igaz, te eredetiként vetted meg, csak éppen amikor vissza akarod vinni, akkor azt mondja a kereskedő, hogy nem ezt a képet adta el neked… Hihetetlen, ugye? Általánosan elmondható, hogy az aukciósházak korrektek, jól dokumentálják az eladott festménye- ket, archív tételeik az árverések után is a legtöbb esetben online elérhetők, ami nagy segítséget ad az összehasonlító vizsgálatok elvégzéséhez.
M. J.: Gondolom, te magad is gyűjtesz műtárgyakat. Neked mi a motivációd? Szoktál „vaktában”, online vásárolni?
V. Zs.: Én egész egyszerűen azért gyűjtök, mert szeretem a kihívásokat. A műgyűjtés ingoványos talaj, nem igazán lehet stabil pontot kitapintani, ne- héz megmondani előre, miből lesz a jó befektetés. De én nem befektetésnek vásárolok, engem sokkal jobban érdekel, hogy az online térben teszteljem magam, a „látásom”, az értékítéletem. Ha pedig jól döntök, jutalmam egy jó festmény, amit kutathatok, vizsgálhatok. Több olyan olajképem is van, amit csak azért vettem meg, mert már a monitoron ke- resztül is láttam, hogy át van festve. Nagy öröm volt találni egy „alsó” festményt, felfedni a titkot, amit elrejtett előlünk a művész. Hogy példát is mondjak, Munkácsy Mihály esetében a festmények negyven százaléka alatt van „láthatatlan” vázlat vagy egy másik kompozíció. Igen, ilyenkor két képet veszek egy áráért. Szakmailag leginkább az okoz örömet, hogy kidolgoztam a festményvizsgálat összetett, egymásra épülő fázisokból álló rendszerét. Ez ön- tanító folyamat volt. Hatalmas boldogság, amikor egy-egy kép esetében spekulációk után objektív módszerekkel bizonyítható a feltevésem. A gépek és az anyagvizsgálat adatai elfogulatlan eredmé- nyeket adnak: a természettudománnyal nem lehet vitatkozni. Az egyik legnagyobb dicséretet egyéb- ként akkor kaptam magamtól, amikor vettem egy festményt ismeretlen szerzőnek tulajdonítva, de éreztem, hogy csak Vaszary János lehet az alkotó. A festménytől, vagyis a szerzőtől elvárható volt, hogy szignálja a képet, amit ultraibolya-megvilá- gításban meg is találtam. Itt persze már ismernem kellett Vaszary festészeti technikáját, valamint az általa használt festékeket. Tudtam, nála elő- fordulhat, hogy egy-egy szín kifakul, ez történt e kép aláírásával is, amit szerencsésen sikerült meg- lelnem. Hétköznapi hasonlattal élve, én a szülinapi tortában nemcsak kívülről szeretek gyönyörködni, hanem fel is vágom, hogy lássam, mit rejt a belseje. Mindemellett be kell vallanom, történt már velem is olyan, hogy hinni akartam egy festmény erede- tiségében. Engem is elragadott a hév, hogy kincset találok, aztán a kincs helyett szomorú tapaszta- lattal gazdagodtam. Talán sokan emlékeznek az X-akták sorozatra és a mottójára: „hinni akarok”. Nálunk sokszor elhangzik ez a mondat, ahogyan e riportban is. Hát, én már nem akarok hinni! Be kellett látnom, ha egy olyan fegyvertény van a kezemben, mint a festményvizsgálat, akkor a vágya- kat félre kell tenni, nem hinni kell, hanem tudni. És alázatosan állni a festmények vizsgálatához, a szakmát pedig tisztelni.

M. J.: Kanyarodjunk vissza egy kicsit a kezdetekhez. Ha jól tudom, látványtervező művészként indult a pályafutásod. Honnan jött ezek után az alapítása óta kuriózumnak számító festményvizsgálati la- bor ötlete? Milyen gyakorlat mentén indítottad el a vállalkozást, ha itthon nem volt előzmény, előkép?
V. Zs.: Egy ideig szabadúszó látványtervezőként, díszlet- és jelmeztervezőként tevékenykedtem, de dolgoztam az MTV-nek és a TV2-nek is a kétezres évek első év- tizedében. Terveztem híradódíszletet, valóságshow-házat, szórakoztató műsor hátterét. Nagyon szerettem csinálni ezeket a felkéréseket, sok munkámra a mai napig büszke vagyok. Ilyen például a Simon András által vezetett Este című közéleti – politikai műsor díszlete 2003-ból, amellyel – azt gondolom – a magyar tévés látványvilág mai alapjait teremtettem meg.

Aztán egy csapásra meg- változott minden. Művészettörténész édesapámat, dr. Végvári Lajos professzort halála után csúnyán megtámadták, és megkérdőjelezték a szakmaiságát, szaktudását. Elhatároztam hát, hogy tisztára mosom a nevét. Sokat töprengtem akkoriban, mi lehet a megoldás a hamis festmények szűrésére, ha a vizuális megfigyelést ilyen egyszerűen meg lehet kérdőjelezni.
Hamarosan eljutottam a következő felismeréshez: ha egy tárgy létezik, akkor azért létezik, mert van fizikai kiterjedése és kémiai összetétele. Akkor viszont miért csak a stílust, az ábrázolást kutatjuk, és miért nem teszteljük a festményt felépítő anyagokat, pigmenteket?
Így megvizsgáltam az apám által bírált képeket, amikhez hozzá tudtam férni. Kiderült, hogy visszaéltek a nevével, az eredeti festményekhez íródott, fejléces papírjára készült és pecsétjével ellátott szakvéleményekhez készítettek műveket, vagyis lemásolták az eredeti darabokat. Így került a valódi szakvéleményhez hamis festmény, a csalók és hamisítók zsebébe pedig sok-sok pénz.

Ez vezetett el tulajdonképpen a labor megalapításához, ami 2008 második felétől működik. Minden kezdet nehéz, ez is az volt. Akkoriban még Nyugat-Euró- pában is gyerekcipőben járt a festményvizsgálat módszertana és szakirodalma, de igyekeztem jó szakkönyveket beszerezni. A Pigment Compendium című angol nyelvű kézikönyv például hatalmas segítséget jelent még ma is a különféle pigmentek beazonosításában. Sok- sok külföldi kutatóval és szakemberrel konzultáltam, és rengeteg festményen teszteltem a rendszert, mire összeállt, hogy melyik időszakban, évtizedben melyik területen milyen festékeket használtak.

Külön nehézséget jelentett, hogy a restaurátori szakma képviselői közül voltak, akik nyíltan ellenezték az ötletemet arra hivatkozva, hogy a digitális technika felhasználásával manipu- lálhatók a mérési eredmények. Olyan volt a labor megteremtése és az első pár év, mint amikor a sűrű sötét erdőből lépésről lépésre leled meg a kivezető utat, és egyre tisztul feletted az ég.

(folytatjuk)

“Ha egy tárgy létezik, akkor azért létezik, mert van fizikai kiterjedése és kémiai összetétele. Akkor viszont miért csak a stílust, az ábrázolást kutatjuk, és miért nem teszteljük a festményt felépítő anyagokat, pigmenteket?”

M. J.: A laborban alkalmazott természettudományos festményvizsgálati módszer öt lépésből áll, azaz ha mind az öt „akadályt” sikerrel veszi egy kép, akkor állítható róla teljes bizonyossággal, hogy eredeti. Mesélnél egy kicsit részletesebben a műszerekről, a különféle vizsgálatokról, módszerekről?
V. Zs.: Számos olyan fizikai tulajdonsága van egy festménynek, illetve festéknek, amit szabad szemmel nem lehet megfigyelni. Ezeket sem a művészettörténész, sem a gyűjtő nem látja. A festményvizsgálat első és legelemibb lépése az, hogy a képet megvizsgáljuk sztereomikroszkóp alatt. Ellenőrizzük a felület keménységét, a repedéshálót, a művön fellelhető szignót és a pigmentek szemcséit. A nagyobb felbontásban dolgozó kutatómikroszkóp lényege, hogy a festmény színeit alkotó pigmentek mérete, összetétele és formája alapján – XRF-vizsgálattal kombinálva – beazonosíthatóvá váljon a kép kora.
A különböző datáló festékek ugyanis megerősíthetik vagy kizárhatják a mű vélt alkotóját. Ezután következhet a különböző fény- tartományban készült fotográfiák eredményeinek összehasonlító kiértékelése. Ezek a felvételek a fény normál, infravörös és ultraviola tartományából visszaverődő megvilágításban készülnek, és segítenek felfedni a korábbi restaurálás vagy átfestés, illetve a szignó utólagosságának nyomait, amiket már mikroszkóppal is ellenőriztünk. A röntgen- vizsgálattal a festmények feltárásának folyamatát percekre lehet redukálni. A digitálisan kapott röntgenképek összeilleszthetők, így teljes méretben is megnézhetjük a vizsgált műtárgy szemnek láthatatlan területeit.
Egy vizsgált képen többféle átfestett réteget is találhatunk; ilyen átfestés lehet egy művészi variáns, egy teljesen eltérő téma megjelenítése vagy akár egy restaurálási réteg felfedése is. Egyébként én voltam az első itthon, aki hordozható digitális röntgent használt festményekhez. Kezdetben egy háromdimenziós szkennelés is a folyamat része volt, amit idővel elhagytunk, mert itthon még nincs meg erre a műgyűjtők részéről az igény.

A 3D-s eljárás lényege, hogy háromdimenziós modellként rögzítjük a műtárgy felületi kiterjedését. Az így készült digitális modell az eredeti tárgy tökéletes, torzításmentes leképezése. Ezzel a módszerrel ellenőrizhető a restaurálási folyamat, sőt egy eltűnt műtárgy újraazonosítása is elvégezhető.
Végül a festményvizsgálat egyik legfontosabb készüléke a hordozható XRF (teljes nevén X-ray fluorescence) készülék. Ez a roncsolásmentes anyagvizsgálati eszköz műtárgyak gyors elemanalízisét teszi lehetővé, így a pigmentek eltérő összetétele alapján a festékek típusaira következtethetünk. Az XRF-elemzéssel azonosítható festékkomponensek bizonyos évszámokhoz, időszakokhoz köthetők, a festékek összetételéből tehát megállapítható a kép keletkezési kora.
Az eljárás lényege, hogy röntgensugárzás alatt vizsgáljuk a kérdéses területet, amely így az anyagra jellemző karakterisztikus röntgensugárzást bocsát ki. Ezt kiértékelve tudjuk meghatározni az anyagot alkotó elemeket. Az 1850–1950 között készült művek esetében a vizsgált kép kora körülbelül tíz év pontossággal határozható meg.

(folytatjuk)